2008. november 20.
VII. évfolyam 11. szám
Kattints, a kép nagyítható.
Tartalom
Vörösmarty Mihály
A vén cigány
Húzd rá cigány, megittad az árát,
Ne lógasd a lábadat hiába;
Mit ér a gond kenyéren és vizen,
Tölts hozzá bort a rideg kupába.
Mindig igy volt e világi élet,
Egyszer fázott, másszor lánggal égett;
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Véred forrjon mint az örvény árja,
Rendüljön meg a velő agyadban,
Szemed égjen mint az üstökös láng,
Húrod zengjen vésznél szilajabban,
És keményen mint a jég verése,
Odalett az emberek vetése.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Tanulj dalt a zengő zivatartól,
Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl,
Fákat tép ki és hajókat tördel,
Életet fojt, vadat és embert öl;
Háború van most a nagy világban,
Isten sírja reszket a szent honban.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Kié volt ez elfojtott sohajtás,
Mi üvölt, sír e vad rohanatban,
Ki dörömböl az ég boltozatján,
Mi zokog mint malom a pokolban,
Hulló angyal, tört szív, őrült lélek,
Vert hadak vagy vakmerő remények?
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Mintha újra hallanók a pusztán
A lázadt ember vad keserveit,
Gyilkos testvér botja zuhanását,
S az első árvák sírbeszédeit,
A keselynek szárnya csattogását,
Prometheusz halhatatlan kínját.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

A vak csillag, ez a nyomorú föld
Hadd forogjon keserű levében,
S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől
Tisztuljon meg a vihar hevében,
És hadd jöjjön el Noé bárkája,
Mely egy új világot zár magába.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:
Szív és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.

Húzd, de mégse, – hagyj békét a húrnak,
Lesz még egyszer ünnep a világon,
Majd ha elfárad a vész haragja,
S a viszály elvérzik a csatákon,
Akkor húzd meg újra lelkesedve,
Isteneknek teljék benne kedve.
Akkor vedd fel újra a vonót,
És derüljön zordon homlokod,
Szűd teljék meg az öröm borával,
Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.

    v

Pacsika Emília: A vicellér ünneplője
Egy hete nő, nődögél a Hold.
Ma délután, mikor feljött az égre, akkora volt, hogy már nem is fért el azon a tenyérnyi tisztára dörzsölt üvegdarabon, ami az égből belátszik a Molnárék nyári konyhájának ablakán. Molnáréknál pedig nincs megállás. Sem benn, sem kinn nem érnek el ácsorogni. Mindenki egyvégtében tapod. Kell az igyekezet. Karácsonyra, csomag kell azoknak, akik a család életéért sínylődnek a mostoha havas tövében. Legfőbben Balázsnak, a legnagyobbnak, aki kinn telel a havason. A többi sem elhagyni való. Amikor emlegeti az ember, vagy a nagyot mondja, mert nagyot kell vállalni, s azt tartja, hogy a nagyobb teszi legfőként a munka dandárját. Olyan is van, amikor ez a dolognak semmit nem segít. A legnagyobb teszi a legkevesebbet, és a kicsinyke állja a helyét a nagyoknak is. Éppen hősi tettnek sem gondolható, csak hogy a nagy nem végezheti. Amilyen a csizmapucolás. Hát a kisebb gyermeket hívják meg. Vele van Gyárfáska is, hadd tanuljon valamit az élet mostohaságáról. Mert a kisebbről tudnivaló, hogy nem bámulja ölből az árnyékát. Abból az egyszerűségből kilépve, hogy az árnyéktól nem szabad megijedni.

v
Váradi József
A Telehold éjjelén
guggolunk hunyó parazsaknál
szemünkben fény
és száll a füst szürkén gomolyogva
mesél a csend
emlékek füstjét fújja az idõ szele ránk

guggolunk húnyó parazsaknál
csodát mesél
füled legyen a parázs mellén
és hallani fogod mélyen lent
a múlt harangját

    v
Demeter Zsolt
mesél a csend
Kaskötő István 79. születésnapjára

hogy az együttlétnek
      van társtalansága,
s kibírtad az utat
      fényből a homályba,
letudtál hajolni
      esendők bajához,
és felemelkedni,
      arcuk csodájához,
kerested a szépet,
      s a megalázottért 
lelked lángja égett,
      mikor bizalmadban
csitult a kétkedés,
      s míg a hited fogyott,
mögötte állt az ész,
      ha más szerepében 
sajátodat nézted,
      simogatást adtál 
egy elfáradt kéznek,
      magad is büntetted, 
amikor másokat,
      s jó ügyért bukottan 
talált rád a harag,
      békét kerestél ott,
hol a vak gyűlölet
      emberarcot festett,
s nem volt könyörület.

Ha végső percedben,
      mindezt kevesellted,
mások mondják ki majd;
      élted, szépen élted!

  v

Jöjj el hozzám, köd-peplumodban és
Krizantém-öllel, őszöm angyala!
Lefordítottad fáklyádat, de ma —
Bár kőpapucsban — a szívembe lépsz.

Lennék halottad, s úgy élnék veled,
Ahogy gyökérrel él a föld, a víz;
S bár szemgolyód fehér, akár a gipsz,
Poromból támaszt föl tekinteted.

Jöjj el hozzám, november angyala!
Halottak napja elmúlt, — élni kell!
S ha élni kell, a kő is énekel,

S bódít krizantém-szirmod illata, —
Halotti mécs, öröklét lángja tán?
Mindegy! Fejem öledbe hajtanám.

(1994)
    v
A petőmihályfai présház
kifehérlik a rozsdaőszből,
a lélek elzsibbadva méláz,
a Hold is tántorogva jön föl,
Kovács Frici a csőre töltött
hébérrel poharakra céloz,
szelet jósló égnél vöröslőbb
a bor, mit komolykodva szétoszt.
Mire igyunk? Talán a hegyre,
mely sose indul Mohamedhez?
A zászlóra, amelynek selyme
csak széliránynak engedelmes?
A lépre ment koránkelőkre,
akik aranyat sose lelnek?
Egy alig sejlő, jobb jövőre,
mely rangot ád a nincstelennek?
Mire igyunk? Talán a téli
álmát alvó medvényi csöndre,
amely az utcazajt se sérti
s nem karmol - cirógat a körme,
előlegzi a sír nyugalmát
és barna bundájába pátyol.
Ám e végső, nagy szótalanság
előtt kijár még pár pohár bor!

   v
Tombol, esik, ömlik, már szakad,
a felhő a földig ér.
Patakunk vize sárosan szalad,
a hegyről tölti sok-sok ér.

Szürkésfehér felhőcsapattól
takart az égész város,
a fel-felvillanó villámló haragtól
csak pár pillanat világos.

Nyögnek a fák a széltől,
zörög a tető, cserép repül,
félelmetes ez innen is bentről,
víz mindenütt körös-körül.

Lassan tisztul az esti ég,
villámlik, távolodva, messze,
fekete felhők rohannak szét,
s eljön az éjszaka csendje.

  v
...hogy mesterem házából kirúgott,
vakon botorkáltam sötétedésig:
fények, parlament – valami húzott

oda; a parton Attilát fürkészik:
szimpatikus ifjú pár – oroszok,
megálltam, de mégsem vették zokon,
nem zavarok tán: az alkotást nézik

s a fiú fényképezőgépet vesz ki
táskájából; Who is it? Ejj', mit is
kérd? oroszt s angolt sem tudok: this is
a very big Hungarian poetry,

makogom. A lány leül, fogain
mosoly s keze simít egy másodpercig
a bronz ernyedten csüngő ujjain...

2002.
    v



Sárközi László
...hogy mesterem...
Isten áldja, Teca néni! – hálálkodott a vendég és felállt az asztaltól. – Rám fér már egy kis jó is – sóhajtotta, és ujjaival kisimította szeméből a könnycseppeket.
– Magának köszönje, ha lesz ereje végigcsinálni – hárította el a másik a hálálkodást.
– Mivel tartozom? – kérdezte a vendég.
– Nem kérek semmit. Ad amennyit gondol, ha nem, akkor is rendben vagyunk.
A kuncsaft borítékot tett le a kicsi, vézna, fehér hajú asszony elé.
– Isten áldja magát is – állt fel az asztaltól ő is. A nagydarab asszony mellett egészen eltörült apró termete.
A veranda ajtóig kísérte vendégét. Aztán megfordította az ajtóra függesztett táblát. ÚJ VENDÉGET 4 ÓRÁTÓL FOGADOK hirdette az írás a véletlenül betévedőnek. Ilyen azért ritkán fordult elő, mert majdnem mindenki ismerős révén jutott el a híres kártyavetőhöz. Mesélik, hogy nyomozók is fordultak már hozzá megoldatlan ügyekben kérni a segítségét. Talán ezért hunytak szemet a tevékenysége fölött az hatóságok.

v


Sz. Pőrdy Mária
A kártyavető
Lépeget a hűvös este,
rátelepszik fára, fűre,
ül a házak ablakára,
szerelemre és magányra.

Regös ének, sámán dobja,
élő köti, halott oldja.

Kérem én a fényes Holdat,
minden élőt, minden holtat,
vezessen el téged hozzám
harmat gyöngyén, csillag porán.

Regös ének, sámán dobja,
élő köti, halott oldja.

Hogyha megjössz, megérkezzél,
tőlem semmit ne kérdezzél,
szemünk, kezünk találkozzon,
szerelmünk az égre szálljon.

Regös ének, sámán dobja,
élő köti, halott oldja.

   v
Kattints, a kép nagyítható.
Néhány szó a müvészröl
Néhány szó a müvészrölNéhány szó a müvészrölNéhány szó a müvészröl
Néhány szó a müvészröl
Pacsika Emília
textilművész
Már szinte minden megesett:
nyelvemlékekben bizton élek.
Ez a szín vagy az a tünet
tárgyát képezte a beszédnek.

De hol? A mondat ott egész
ahol sajátként száll a hangja.
Mikor? A múltba keltezés
csupán jelenébe harapna.

Hogy már szinte minden mögött
előkép dereng, ez vigasztal;
sorolhatom is a jövőt
rokonabb értelmű szavakkal.

   v
Eljött az ősz. Kosárba szedd:
a sok gyümölcs beérett.
Elérted, mit elérhetőn
kínált e cafka élet.

Már szél süvölt, későre jár,
vadalma csüng csak ágon.
Fanyar levét élvezze más,
én jobb gyümölcsre vágyom.

Míg néhány kósza, vert madár
tengődik gyér gyümölcsön,
már hull a hó, s tán megfagyok,
de büszkeségem őrzöm.
                                                      2008. november 8.
   v
Kacérpiros pipacstenger
fekete lány tépi tépi
ölében a tüzes virág
kókadtan is életvidám
mint a halál, véres halál

gyermek vízililiomnak
torkát hínár szorongatja
jácintok a fűzfák alatt
felisszák a fűzkönnyeket
pára úszik szemed előtt

dőlni kész a fehér írisz
felhő mögé bújik a Nap
gyűrűt húz a korai Hold
a szílva fák vad virága
tarackdús föld ölébe hull

elsápadnak a pipacsok
sebtől vérzik a kardvirág
táncol a rét táncol táncol
s belefut a csendes tóba
a halálos ölelésbe

vészt sikolt a tavirózsa
lebukik a mély iszapba
az égből egy éles villám
vág a tölgyfakoronába
halvány fénye a vízre száll

  v
Regényrészlet.

HEDVIG KEZDETBEN ROPPANTUL ÉLVEZTE A BÉCSI
utat, noha az utolsó percig ellenkezett. A gyönyörű tájat. Amerre jártak, észre vehetően megszaporodtak a virágok az utcákon, házak körül, ablakokban, amint osztrák földre értek. Április első napjait írták, amikor már enyhül a tél, kiereszti fagyott kezéből a földet, olykor megajándékozza az embereket cseppnyi langymeleggel, és a szél a tavasz ígéretét hordozza.
Az úttal kapcsolatban, eleinte rengeteg ellenvetést tett, akadékoskodott, először mindenképpen ki akarta vinni Miklóst, később elállt szándékától, majd a férfi kifejezett kérésére, otthon hagyta. Miklós nagy szériában volt, négy játékot folytatott, elképesztő sikerrel. Nem akarta megszakítani, egyetlen napra sem a játékot.

v
Sem múltam, sem jövőm nincs...
múlnak napjaim számolatlanul.
Ha jön a reggel megyek, mert
menni kell, bejárni fájó tagjaim.

Hideg a szél, permet száll onnan,
hol zuhog a víz rengeteg...
Hűvös árnyékom az utamat állja,
de kerülném, rálépni nem merek.

Megállít, hogy visszanézzek, de tudom,
ködbe vész az út mögöttem...
már felejteni sem kell, - nincs mit,
megrontva - szűzen öregszem...

Így békében, ketten, lépünk
egyet-egyet, vigyázva, fáradt könnyedén...
kerülve babonás gonddal minden
járda repedést, buta reményt...

1998. november 10.

   v
Pacsika Emília: Bordal
Álmomban
a fülembe Beatles-szám dudorászta,
hogy:
dö-dö-dö-dömm, dö-dömm, dömm-dö-dömm.
Úgy suhogott, mint lézerkard a Kodály-módszerrel,
basszgitár meg a dob:
do-re-mi-ffá, fá-mí, ffá, fá-mí;
ti-ti-ti-tá, ti-tá, tá, ti-tá…
És ha megunta, kezdte elölről.

Bosszantott, mi lehet.
Én verset írni szeretnék,
ámde a mí-re rímként nem passzol, ami tá;
ugye tá-ti-ti kellene rá?

Kár, hogy a Beatles nem rímet szerzett,
csak a dallamot írta, s verte a ritmust;
Lennont kérdezném – de halott.

Mégis meg kell tudnom, hát fiú lettem;
annak szült az anyám,
csak lebeszéltek róla, tán egy srác, aki lány,
és aki toplessben ment végig a tengerparton,
hol a macsók a lézerkardot
nadrágjukba’ viselték.

Bámultam magam is,
de azért láttam más érdekeset – sokat is –, mi felajzott,
merthogy
néhány nap bele tellett, míg a szoborra akadtam,
és Babits bronz bajsza mögött
megleltem a választ:

tudd,
nem a rím teszi verssé, mind, amit írsz
– értelme se legyen –,
csak a dallam s főleg a ritmus.

Ennyit üzent a költőm…
bár,
kellene mégis mond’nivaló is, hozzá pár metafóra
– súgja fülembe a beatlesi nóta –,
és csak azért is rímbe beöltöm,

dö-dö-dö-dömm, dö-dömm, dömm-dö-dömm.

     v

Aranyos ősz szitál a tájra,
vedlik a lomb, lassan kopog,
levél táncol és röptiben
megkoccantja az ablakot.
Az égen felhő nincs semerre,
aranytábla az ablaküveg.
Hatan üljük körül az asztalt:
Jani bácsi, s az öt gyerek.
 
Szálas füst foszlik fátylas tej-köddé,
sok bokra súlytalan libeg,
gyufa sercen, lobban, s elalszik,
olykor a szekrény, a szék recseg.
Mennyit beszél e szótalanság,
egymásnak e kedves szívek!
Hatan üljük körül az asztalt:
Jani bácsi, s az öt gyerek.
 
A tükör fölött egy öreg fénykép:
mint csibéivel, nagyanyám
az öt gyerekkel ül merengve,
az első temetés után.
A tükrön rajzos pávatollak,
ezüstje hólyagos, pereg.
Hatan üljük körül az asztalt:
Jani bácsi, s az öt gyerek.
 
Tuskós öklét most fölemeli
és könnyet dörzsöl szét szemén,
a többiek meg egyre jönnek,
lefutnak állán, a kezén.
Megülnek a napos szakállon,
mint torson a harmatszemek.
Hatan üljük körül az asztalt:
Jani bácsi, s az öt gyerek.
 
Értjük ezt mi, jaj,nagyon értjük,
nem kellenek ide szavak.
Bólintunk sorra, mintha szélben
a virágok meginganak.
De már a mosoly szemről-szemre
fut, mintha tócsán nap remeg.
Hatan üljük körül az asztalt:
Jani bácsi, s az öt gyerek.
 
Csak ülünk így estig szótlanul.
Tücsök cirpel az ágy alatt.
Dohány parázslik néha-néha,
s rézbe önti az arcokat.
Csillagsugár a messzi űrből
a füstön át fehéren rezeg.
Hatan üljük körül az asztalt:
Jani bácsi, s az öt gyerek.

v
Órákat töltött azzal, hogy nézte az égen úszó felhőket. Ártatlanul gyönyörködött az őszi falevelek kavalkádjában, némán bámulta a folyó vad rohanását. Soha nem volt útban senkinek, ahol csak lehetett, félre állt — mégis bolondnak tartották, így telt el sok-sok év, s csak egyetlen ember volt, aki megértette. Együtt nézték az erdő különös árnyait, együtt álltak önfeledten a folyó tajtékát csodálva. Ám az az idő véget ért, a halál hűvös keze elsimította a kedves mosolyát. Most megint magányos, szívén soha be nem hegedő sebbel. Egyedül ácso-rog a kék ég alatt, és már nem látja olyan kéknek, mint akkor régen. Már nem elegek a felhők, túl szeretne látni rajtuk. Látni kedvesét, hogy megint érezhesse, nincs egyedül. Hogy érezhesse magát úgy, mint egy ember.

v
Indulok. De még vissza-vissza nézek
És ami volt, halkan lepereg bennem.
Indulok, de még vissza-vissza nézek
A borús, őszi csendben.
Lépek és vár a messze-messze távol.
A tájon villan a közelgő hideg.
Lépek és vár a messze-messze távol,
Indulok a semminek.
Futkosok, de már fönn az alkony égen
Varjak tépik szét estévé a napot.
Futkosok, de már fönn az alkony égen
Bontják az alkonyatot.
Rohanok, kiáltok és rémes lesz a táj,
Mint a hiénák vérben forgó szeme.
Rohanok, kiáltok, zúgó éj kiabál.
S én megőrülök vele.

    v
Minden szájon csók vagyok,
Minden fülben édes szavak,
Minden kézben csak virágok,
Mik a legszebben hajtanak

Mindig telve vagyok rogyásig,
S nem tudom, kinek kellenék,
Egy csók, egy szó, egy szál virág,
Mint semmiből hozott semmiség

Mert van, hogy csókolnék, de köpnek rám,
Van, hogy szavalnék, de kinevetnek,
Van, hogy szememben ég egy szál virág,
S, volt már hogy rajtakaptam, hogy szerettek

Hisz én már készen állok, látod
Várok és haladok lefelé,
A melleket már elhagytam régen,
Prológ egy utolsó örömöm elé

Ahol eltűröm majd én is,
Hogy jobbomon, balomon csak bánat,
Eljátszom, hogy voltam s leszek is még,
És végül elalszom majd nálad

2002.09.05.

    v
Aranyérmékkel rakja ki
a hold a háztetőket
cserép és pala
szinte belecsendül
s a nyírfák csupasz
ágain keresztül
ködből szőtt kendőt
lobogtat a szél.
Mintha átéltem volna
valaha ezt az estét -
olyan ismerős
e perc, e pillanat
mint egy képernyőn
látom magamat
egyszer ugyanitt
ugyanígy állni .
Akkor sem tudtam
hogy kerültem erre
ismeretlen táj volt
és mégse idegen
különös volt az út
a fák és a csend is
s a sejtelem a szívemen.

Akkor is tele voltak
holdfénnyel a kertek
és bennük ugyanezek
a   krizantémok
hajlongtak a szélben
ezek a tetők
derengtek a fényben

- s akkor sem tudtam
hogy ez mit jelent.

v
Kattints, a kép nagyítható.
Pacsika Emília: Mennyei pincesor
Megálltam a vastag törzsű fa alatt, bogyóhéjat majszoltam. A fiúk még nem vettek észre, egykapura játszottak a piros gumilabdával. A Fáskör túlsó végében a nagyok rugdostak kapura. A nagyokat mindig irigyeltük. Ők voltak a Fáskör már majdnem valódi labdarúgói. Csapatuk is volt, más terek, más környékek srácai ellen játszottak igazi meccseket, ötös focival és bíróval, akit többnyire a nézők közül választottak. A csapatuknak híre volt, nagy egyesületek edzői jártak le ide megszemlélni a hevenyészett mérkőzéseket, s szinte minden évben találtak egy-két olyan tehetséget, akiből később igazi játékost neveltek.
A nagyfiúk néha - amikor nem volt meg a létszám - leereszkedően átjöttek a mi oldalunkra (Kis-Fáskörnek hívták a Városliget e részét), és megkérdezték, ki akar velük focizni. Ilyenkor persze tülekedtünk, egymást félrelökve kiabáltuk, hogy "én is, én is", míg a nagyok ki nem választottak valakit közülünk. Ez a valaki a leggyakrabban Haraszti Feri volt, aki ügyes cseleivel néha a legjobbakat is zavarba hozta.
Egyszer - Feri akkor nem volt lent - engem is bevettek az egyik csapatba. Két per alatt vizes lett a trikóm, olyan lelkesen futkároztam a pályán;

v
próza, versek
Megmosolygod, mi csontjaimban fáj,
a csontokat? Benned a kinti táj
havából nem a megtervezett vég int?
Milyen nyugalom, vagy indulat épít
kristály-közönnyé, és micsoda nyár
kell ölednek, hogy jól szóljon a száj,
mígnem télben lengsz, mint meredt, fehér ing.
Szerelemre talán sápadt vagyok:
magam keresve téged nem talállak.
Mondod, számról idegen sóhajok
suhognak fel behálózni az ágyat.
De várj virágom: fát gyökér húz porba,
s tart fel, hogy magvát a szél szerteszórja.

     v
Az ünnep csüng a fáradt Krisztuson,
– még gyűrött a gyászolók szeme –
a keserű, fullasztó fájdalom
belső harcunk mély vetülete.

Halk homály vár, s hulló krizantémok,
  bujkálunk a koszorúk mögött,
elrejtőzünk, akár a vakondok,
jelet hagyva a hantok fölött.

Karácsonyig csöndes a temető,
könny a gyertyán gyökeret ereszt,
hang nélkül sír az ős csontvázmező,
s Krisztusnál is kihalt a kereszt.

(2008-11-05)

v
Így szólt az Úr: az álmod lassan véget ér!
Körülnézek, mindenhol szürke óloméj.
A vonat rossz irányba indult el velem.
Nem is tudom hová, de késve érkezem.
Ellöknek, táskám elveszítem félúton,
esélyem sincs, de még tovább próbálkozom.
Fülemben zúg a füstös a mozdonyok zaja.
Mint vízen az olaj, szétfolyt az éjszaka.
Százéves téglaház, alig van udvara,
a bűzös lépcsőház lépcsője elkopott,
szeméten, ürüléken át bukdácsolok.
A régi bérkaszárnya most az égig ér,
hámló falak között sok száz halott kísér,
ablaktalan folyosó, néma, fénytelen.
A vaksötét mögött gubbaszt a félelem.
Ragacsos massza lett a szétfolyt éjszaka.
Az útra ráfagyott üvegcipőnk nyoma.
Vihogva, ostobán nevettünk mindenen,
hányingerem támadt, a föld forgott velem.
Elvesztünk, ellopták szívünkből a mosolyt,
szitok, dühök meg vér: a vége csúnya volt.
A szél barázdákat vágott az arcomon.
Nincs késem. Én a rózsa szárát markolom.

     v
Kereslek, mert fáj a csend.
Csak zúgott, s nem tudom mit üzent
a Szent László templom harangja
a hegyen át, a fáknak lombja
féltőn befogadta, s hagyta, hogy
titokká érjen ez a zúgás,
s mint felfakadó forrás, - rohanva -
lelkem békéjét szerte zúzza,
fülem mellett egyre húzza:
keressél, hogy keresselek,
kereslek, hogy szeresselek,
mert az ember nem magányra,
nem fogcsikorgató hiányra,
de szeretetre ítéltetett!

   v

Egyetlen művészet sem csupán a nagyokból táplálkozik. Ők sem nőhetnének meg a kisebbek nélkül, az irodalomtörténet folyamatosságát ezek az utóbb kevéssé ismert vagy elismert szerzők tartják fenn. Közülük válogatunk, hogy kiemeljük őket a feledésből. Legalább a tudat, tudatunk következő „kihagyásáig”.
                                                                                                                                      Dr. Bárdos László
irodalomtörténész
1926-1971
Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek: Kamarás Klára

Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek: Kamarás Klára

Szerkesztő: Fetykó Judit
HIDEG IDŐ

A partok közt tova-dörgő
Jégtáblákkal zajló idő.
Istenem, védd meg e partot,
Ha már eddig is kitartott.

Vessed néki már a vállad,
Hátaddal támaszd a gátat;
Lazul a gát, mert kivásott,
Ragadj Uram gyorsan ásót.

Tapaszd be a világ rését,
Hajszálnyi a repedés még;
De a semmi be-beloccsan,
Közöttünk fut hosszu csikban.

Akin átfut, annak vége,
Átfordúl a semmiségbe;
Forgácsolja a dübörgő,
Felcsapódó, jeges idő!

Nem hajót visz, csak halottat,
Mit habjai szertemosnak;
A halál, mi át meg átcsap,
Az pörgeti a világot.

Fel-felbuggyan, már emelget,
Átitat már lassan minket.
Megszáradnánk. Bugyolálj be
Már akármilyen pólyába.

  v


EGY PIACI KOSÁRRA

Ugy-e tudsz örülni telt kosaraknak?
Nem olyanokra gondolok én,
Amelyekben hasas üvegek összekocódnak,
[karcsu palackkal veszekednek
Trónolnak aranysipkában, felcicomázva,
[gőgösen s mégis bizonytalanul:
Lehuzza őket a bor.
Olyanokról nem szólok én,
Amelyek fészkén kéttucat alma szorong,
[pirospozsgás, válogatott,
Mint a balettben.
Nem ilyen gazdagokra gondolok én —
Egyszerű piaci kosárra:
Amelyből krumpli néz a világba, s répa
[dugja ki a fejét
S mezei gombák, jóízű gyökerek:
[ez a nép és köztük az atyjuk:
A kenyér mosolyog s inti türelemre a családját:
Bölcsen térnek a könnyű halálba
[rengő-ringó csónakukon. —
Mert a piac vihara dobja ki őket a
[partra s az asztalon ott a halál:
Gyors kés a fürge kezekben, aztán a tüz, víz, gőz,
Akik éltek még réten, a kertben,
[most összemosódnak,
Ki-ki elveszti az arcát, egybeömlik
[a nedvük, a testük
A zubogó, öblös temetőkbe — — —
De ha terítnek, hogy mosolyog a leves,
[tetején a zsiros arannyal!
Minden telt kosarat áldj meg Uram;
A krumplit, a hagymát, simogasd meg
[a káposzta fejét;
Szép a kosár, ha sok jóval már tele van,
Ó, mennyire még szebb,
Ha karcsú csípőre szorul és furcsa
[füle gömbölyű karra füződik —
Adj apró nőket nagy kosarakhoz,
Ne hagyd magára a férfit, Uram.

    v

ASZÁLY

Sápnak leadtam húsomat,
Testemnek majd felét;
Csontom zörög, ezen derűl
Hetek óta az ég.
Egyetlen-nagy rideg mosoly
Kínoz, el nem tapos,
Játszik velem, őrült nőkhöz
Nagyon hasonlatos,
Akik halálra csipdesik
Az éhes gyermeket
S felsivitó kínjukon
Ajkuk szívből nevet.
Már így vagyok, nem kell sok és
A lélek felvonít,
Köhögni kezd, vérrel köpi
Ki a cafatjait,
A vért megissza majd a föld
S azon a kis helyen
A vérrel megkevert humusz
Sovány korót terem,
De a mező köröskörül
Láthatárig üres
S tengernyi légy — a testemen
Szomjuk italt keres;
Arcom csipik, én rugdosom
A meddő földeket —
Nevet az ég, nem ismeri —
A szánó könnyeket.
Ha ilyen, akkor legalább
Bő nyállal köpne le,
Abból is kinőne talán
Mindnyájunk kenyere.

  v

VASSZOBOR

Száműzve az esővert piacra
Kétszáz éve egy vasszobor él,
Csecsemő volt körötte a város,
Most kamaszlány, pozsgás és kövér,

Akárcsak az a vidám cselédlány,
Aki éjjel jól szeretkezett
S most port ráz a konyha ablakából
És a szobron harsányan nevet,

Mert hamú, a por s a gyufaszálak
A behasadt szoborszájon át
Alácsúsznak a hordónyi mellbe
És onnét mindig alább s alább

S ó, e lányok oly szépen nevetnek,
Arcukon két rózsaszin gödör
És mind elmegy egyszer lefeküdni
Gödörbe temetőfal mögött

De akit e világra nevetnek,
Az, anyjánál mégjobban nevet,
És dobálja szelíd nevetéssel
A vasszájba a holt legyeket

És így lelik széthullt nemzedékek
Meg egymást almacsutkák között,
Minden morzsa, mit a szájba vetnek,
Odabent visszhanggal dübörög

S mintha volna szobor szivverése,
Ritkán szól csak, sokszor elakad,
Egy szobor áll égreemelt karral
S fenyeget temető-falakat.

   v
SOHASEM REPÜLTEM

Sohasem repültem, nem volt hova még.
Csak vonatablakból tárult a vidék.
Kicsinyke országom, a lassu vonat
Elégséges arra — lássam arcodat.

Sohasem repültem. Leginkább gyalog
Jártam alattatok messzi csillagok,
Semmitsem halványabb csillagok között —
A tükörképetek földre költözött.

Sohasem repültem szélben, odafent.
Megtaláltam én itt lent a végtelent,
Vének bölcs szavában, lányok szemiben,
S hangjuk, ragyogásuk magammal viszem.

Sokszor megpihenek, mert hosszu az út,
Felkeresni annyi várost és falut,
S álmomban sem tárok zugó szárnyakat,
Melyeknek csapása magasba ragad.

Álmaimban is csak utam folytatom,
Amelyet elhagytam piros alkonyon.
Pihen hazámban, feküdvén hanyatt
Csillagok között és csillagok alatt.

Nézem: eddig utra Szegedig jutott —
Kinálja magát a hatalmas Tejut,
Amig elébe nem usznak fellegek,
Rajzolván az égre kontinenseket.

Amerika, aztán Ausztrália
Huznak el felettem karnyújtásnyira.
Röppenj fel közébük! — Noszogat a szél,
S álmaimban — ember — átfog, úgy beszél.

Akárcsak jó ügynök. Kinálgat, világ,
Azután tégedet csillag-miriád.
Oly idegen minden, érzem, igazán.
Hol dalomat értik, az az én hazám.

    v
NÉV NÉLKÜL

Az út immár barna-vörös, rozsdás,
Az agyagján megcsuszik a postás,
Későbben jön, mint mikor szokott.

Valahogy most nincs senkinek kedve
Levelet irni, e sürü csendbe,
Hiába várok csak egy lapot.

A Dunán túl, odalent, a város:
Régi fénykép, légypettyes, homályos.
Jótékonyan elfedi a köd.

Asztalomnál órákig elülve
Mintha nem földön, de élnék ürbe —
Böngészek leveleim között.

Emlékezem sok szivdobogásra,
Mit hozhat a levél? Mégis, hátha
Jelenthet izgalmas fordulót….

Csak szokottak: vastag könyvárjegyzék,
Kéziratok, számlák és uj szemlék
És ritkábban: lejárt meghivók.

Aláirások, kemény pecsétek,
Mindenféle tarka-barka bélyeg,
Jó sir nékik a papirkosár,

Az ablakon sárga levél leng be,
Befutta a szelek végtelenje,
Tétovázva asztalomra száll.

Ultimátum? Nagyon tépett, ócska,
Kire bizták, kóbor koldusposta
S aki küldte, búvik, névtelen.

Attól féljek, aki lapul, gyáva?
Sem lakása, sem aláirása.
Összetépem gyorsan, mérgesen.

   v
VÁGÓHID

Orrlyukakból száll a kékes pára,
Emlékezet gőze vacsorára.
Neki-nekifeszül szegény pára
Ellenkezik még remegő lába.

Méla tehenek tragédiája —
Utánok már vidámabb a lárma:
Konda vágtat egymást taszigálva,
Mint moslékra, ugy fut a halálba.

Szinte egymást küldik, noszogatják,
Megfeszül a sok göndör, kövér hát,
Mint virágot, kinálja a zsirját,
Vágtatnak a röfögő szalonnák.

Mert a bő test mégis csak szük börtön,
Kolbásszá dicsőülnek e földön,
Hogy illatuk majd mindent betöltsön,
Amelyet a mennybolt adott kölcsön.

… Ha valahol tényleg mennyország van,
Kolbászillat van a mennyországban.
Képeken imádkozókat láttam —
Hurkát esznek azok glóriásan.

    v
SEMMI GONDOM

Semmi gondom: helyettem teritnek
És megvetik ismét ágyamat,
Már hányadszor — csak fekszem az ágyon
Napokhosszatt, mereven, hanyatt.

Már-már mindent helyettem csinálnak.
Elvettek minden mozdulatot
Tőlem, hogy csak kedvükre gyógyuljak
És azóta betegebb vagyok.

Megszabott a pát lépésnyi séta,
Szabályozzák beteg szivemet.
Azelőtt, ha néha lázadoztam,
Legalább kedvére verhetett.

Azt is fogják. Egyet türnek: élnem,
Ugy várom, mint ellenségemet,
Ha jó szóval, fénylő müszerekkel
Jön a fehérköpenyes sereg.

Az értelem igazat ád nékik,
De az ösztön — az valami más.
Megnyugvásom és bólogatásom
Kérdésükre csak képmutatás.

Nem vagyok jól! — fellázad az ösztön,
S mint a macska, tetőn, odakint,
Elrohanna, játszana a fényen
És estére megjönne megint.

… Semmi gondom, csak azon tünődöm,
Hogy végül mivé változzam át,
Itthagyni e cellaszagu, ódon,
Vakitó fehér betegszobát.

Változnék már zümmögő darázzsá,
Amelyik az ablakon kiszáll,
S repül, suhan tavaszon keresztül
Egész addig, hol már jön a nyár.

   v


ROSSZBAN, JÓBAN

Elhitted még: együtt rosszban, jóban,
Amig élünk, igy is lesz valóban —
Tündökölt és magas volt az oltár,
Orgona szólt s ezzel vége volt már.

Amikor új otthonodba vittek,
Félálomban még akkor is hitted,
De másnap már kicsit kétkedően,
Abban a hófúvásos időben.

A szék karján lengett még a fátyol,
De szürkülten az új nap porától,
És úgy láttad: földrecsüngő vége
Sötétedik már a feketébe…

    v
LIRA

Hanyattdőltem s így úsztam én
Soká a nagy vizen,
Mint zaklatott, apró motor
Dolgozott a szivem
S tüdőm zihált, szám káromolt:
Mocskolta az eget,
Az Úr nevével úsztam én
A mély vizek felett:
Gúnyoltam, köpve sós vizet
S tenger szitkomat.
Vártam: a mennybolt visszaszól:
Dördül és rámszakad,
Ezt vártam. Ó, hogy vártam én
Akármilyen halált:
Kést vagy golyót, talán tüzet,
A fúlást legkivált.
Hogy szidtam őt. A tenger jött
És jól szájoncsapott.
Partra vetett, az arcom ég
S azóta hallgatok.
— — — — — — — — — — — —
Ülj le a küszöbre, ez már e te házad.
Ne hidd el, az ágak bármit magyaráznak.
Igaz, hogy az ágból új rügy előtör,
De csak koporsó lesz az öreg fatörzsből.
Érzed, még a gyeplőt keresik az ujjak,
De a sziv azt várja, hogy mikor csitulhat.
Alig hallhatóan ketyeg az az óra,
Amelyiknek vén a kereke, rugója.
Igen a nagy csend már. Hallom: idejárnak
Nagy, fehér lovai a dolgos halálnak.
Holnap mind befogja az éles ekébe,
Holnapután téged fordít be a mélybe.

    v

Kattints, a kép nagyítható.
Pacsika Emília: A mámor gyökerei
Az alanti szerző nevére kattintva az előző számokban közölt gazdag válogatás olvasható.
Költő Nagy Imre,   Balázs Béla,   Oláh Gábor,   Kaffka Margit,   Rozványi Vilmos,
Keszthelyi Zoltán,   Nadányi Zoltán,   Bárd Miklós,  Hollós Korvin Lajos,  Fodor József ,
Gellért Oszkár,  Marconnay Tibor,  Simon István
Kattints, a kép nagyítható.
A jó Mikszáth Kálmán erősen a fejét csóválná ha ujra feltámadna, mivé is vált az a jó tót atyafiság napjainkra. Egyik oldalon a politikai közbeszédben több mint két éve primitív, zsigeri, buta magyarellenesség tematizálódik, mely óhatatlanul átkerül a közbeszédbe, közgondolkodásba is. A másik oldalon pár ezer, de annál zajosabb szélsőjobboldali és neonáci szervezett garázdálkodása, akik politikai elnézést is kapnak főleg a magát polgári konzervativnak nevező ellenzéki párttól. Az emlékezetes november elsejei Dunaszerdahelyen rendezett  labdarúgó mérkőzésre több száz magyarországi „szurkoló” is elutazott, úgymond a felvidéki magyar csapatot támogatni. Ismert az is, hogy a hazai egyes labdarúgó mérkőzéseken milyen jelszavakat skandálnak a csapatok szimpatizánsai. Emlékezetes a Ferencváros szereplése a Bajnokok Ligájában az Ajax szinesbőrű játékosait kisérő rasszista viselkedés miatt, keményen büntették a klubcsapatot.  Dunaszerdahelyre ellátogató hirhedt magyarországi szurkolók provokálták az ellenfél szurkolói táborát és a jelen lévő szlovák rendőröket is. Úgy vélem, hogy az árpádsávos zászló a hungarizmus egyik jelképpé vált, és provokációnak veszik mind a szlovákok mind a románok a Nagy-Magyarország térképének lobogtatását is. A voltunk-vagyunk-leszünk feliratos transzperensek és a szlovákok becsmérlése - Szlovákok, nincsen hazátok!- nemcsak primitiv viselkedés, hanem gátlástalan provokáció is. Ezek után a szlovák rohamrendőrök - a Slovan szurkoló tábor hangos „Üsd a magyart!” buzdítása mellett brutálisan rátámadtak a magyar szurkolókra. A megjelent magyar szélsőjobbos figurák – köztük Budaházy György, akit egyszerűen csak operettfasisztának neveztek el – azt engedik sejtetni, hogy ez a rendőrattak előre megtervezett provokáció volt részükről, hiszen mindenki tudta, hogy ilyen esetekben a szlovák kommandósok kíméletlenűl lépnek fel. Úgy tűnik, ez a normális ember számára érthetetlen provokáció azt a célt szolgálta volna, hogy a magyar kormányt hebehurgya lépésekre kényszerítse, de a magyar kormány nagyon helyesen járt el, amikor nem dramatizálta túl a helyzetet, hanem vizsgálatot és magyarázatot sürgetett az ügyben.
A Robert Fico vezette nemzeti szocialista kormány hatalomra juttása óta a szlovák szélsőséges  nacionalisták zöld utat kaptak Slota, a Robert Fico kormányához tartozó nacionalista Szlovák Nemzeti Párt (SNS) elnöke magyarellenes megnyilvánulásaival egyre népszerűbb a hazafias érzelmű szlovák néprétegek körében, annál is inkább, mert naponta jelen van a médiában, ahol gyalázkodó szavakkal szidja a magyarokat és azzal riogatja a szlovákokat, hogy Szlovákia területi egységének megbontására készülnek. Híveinek tartott egyik beszédében a félmilliónál népesebb szlovákiai magyar nemzet tagjairól kijelentette: azok nem magyarok, hanem szlovákok, akik magyarul beszélnek.
Ezért nem lehet csodálkozni azon a rendőri brutalitáson, ami a dunaszerdahelyi futballstadionban történt, melynek kegyetlenségét nem mentesiti a magyar „szurkolók” nyilvánvaló provokációja sem.
A szlovák történetírás egy része ma is ragaszkodik ahhoz, hogy a szlovák identitás a Nagymorva Birodalomban keresi gyökereit. Ennek igazolására a szlovák történészek jelentős része politikai elvek alapján és iránymutatások szerint végezték „tudományos” történetírói munkájukat. A Husák-korszak kommunista szlovák történetírása úgy próbálta előállítani a szlovák történelem új koncepcióját, hogy a mai Szlovákia területének történetéből kivonta a magyar államiságnak és a felső-magyarországi régió magyar népességének, nemességének a meghatározó szerepét, azaz szó szerint megpróbálta „dehungarizálni”, a magyar vonatkozásaitól megfosztani a szlovák történelmet. 
Ezért kapott számos település vadonatúj szlovák nevet, sőt Az 1980-as években pedig a közös történelem mai Szlovákia területéhez kötődő magyar személyiségeinek nevét is átírták: így lett a Batthyány család nevéből Baťan, Pázmányból Pazmaň, Széchenyiből Sečéni, Balassi Bálintból Valentín Balasa, Pulszky Ferencből Frantisek PulskÝ.
Szarka László történész kiváló munkájában fejtette ki, hogy a szlovák helyesírási szabályzatban – a magyar történészek heves tiltakozása ellenére – minden olyan 1918 előtti magyar családnevet átírtak, amelyek tagjai a mai Szlovákia területén éltek, vagy ehhez a területhez kötődnek. Az abszurd és diszkriminatív elv – a szlovák történelem dehungarizációs koncepciójának mementójaként – a mai napig érvényben van: így jelennek meg a tankönyvek, szakmai és népszerűsítő kiadványok. Ez az elv sem a német, sem más nemzetek Szlovákiához kötődő szereplőire nem érvényes, csak a magyar nyelvű családnevekre. Csehszlovákia 1992. évi kettéválása után azonban a csehek és szlovákok közös történeti államaként kezelt 9. századi Nagymorávia kérdését is újra kellett értelmezni. Ez a kérdés a csehek szempontjából láthatóan nem volt annyira fontos, mert országuk történelmi királyságként a 10-11. századtól kezdve európai realitás. A szlovákok számára viszont lényeges, hiszen a magyar honfoglalás előtti jelenlétüket kötik a Nagymorva Birodalomhoz. Eric J. Hobsbawm szerint „nacionalizmus szívesen fonódik össze az etnicitás fogalmával”, mert „már az is elégséges ok, hogy ilyenképp megszervezhető az a történeti családfa, melynek a »nemzet« többnyire oly szembeszökően a híján van”.  Ez a mozgatója a politikai szlovák történetírásnak is.
De ezek a témák a történészek és egyéb szakemberek kérdéskörébe tartoznak, nem a politika területe. Simon Attila dolgozatában kifejti , hogy a történelemhez azonban mindenki érteni vél. Sajnos a politikusok is. Az ún. Benes-dekrétumok körül kirobbant szlovák-magyar nyilatkozatháború a jó példa arra, hogyan kerül mellékvágányra a korrekt szakmai vita, ha a politika próbálja értelmezni a múltat. Orbán Viktor, Mikulás Dzurinda, Slota és mások által kinyilatkoztatott hangzatos, ámde semmire sem jó "igazságok" ugyanis csak az érzelmek felszítására voltak jók. A politikának azonban nem az a feladata, hogy megoldja a történelmi vitákat, hanem hogy megfelelő hátteret teremtsem a vitás kérdések szakmai tisztázásához.  
Az káros következmény ott van, amikor történelmi tényeket megmásitva, a politika számára egyfajta ideológiát dolgoznak ki. A hamis történelmi politikai ideológia egyik súlyos következménye a gyűlölködés, mely Kelet-Európában hosszú idők óta ismert. A szlovákia gyűlölködés elmélyülését a pozsonyi Nyitott Társadalom Alapítvány (CVEK) vizsgálta.  A szociológusai a korcsoporthoz tartozó 955 személy válaszai alapján megállapították: a tizenöt éves szlovákok 57,7 százaléka úgy gondolja, hogy „Szlovákia a szlovákok országa, és ennek így is kell maradnia”. A megkérdezettek 63,3 százaléka ráadásul elvárja, hogy a magyarok a nyilvánosság előtt kizárólag szlovákul szólaljanak meg, és csak otthon legyen szabad magyarul beszélniük.
A szlovákiai SME polgári napilap cikkírója Peter Schutz úgy látja: az úgynevezett szlovák-magyar viszony folyamatosan műsoron tartott problémája nagyon látványosan szemlélteti, "hogyan vész el a politikából a józan ész, és tűnik el a mindennapokból a valóságos politika". Nem mintha a két ország viszonyában nem lennének zavarok, hiszen tudvalevő, hogy az államközi kapcsolatok a kedvezménytörvény óta igencsak "fagyosak, 2006 júliusa (a Fico-kormány színrelépése) óta pedig izzóan ellenségesek".
Bibó István tanulmányában   nagyon pontosan mutatja meg térségünk máig tartó problémáit, mely most a magyar-szlovák visszonyban tapasztalható:
„Az is igaz, hogy ezen a területen szerteburjánoznak a legzűrzavarosabb politikai filozófiák s legotrombább politikai hazugságok, amilyeneket egészséges fejlődésű társadalomban még megfogalmazni sem igen lehet, nemhogy elhitetni. Gyerekes dolog azonban azt képzelni, hogy a politikai kultúra fejlődésének eltorzulását okozhatják zavaros filozófiák vagy egy rosszindulatú propaganda izgatása. Komoly tömegérzelem csak indulatból származhatik, indulat pedig csak valóságos élményből. A zavaros filozófiák féligazságai és a propaganda hazugságai csak akkor hatnak egyénekre vagy közösségekre, ha azokat nagy intenzitással átélt félelmes és félrevezető élmények hajlamossá teszik féligazságok és hazugságok elhivésére, mert azok alapján öncsalásaikat igazolhatják, hiú reményeiket táplálhatják, hamis képzeteikben megrögződhetnek, és bizonyos indulataiknak kielégülést szerezhetnek. Egyensúlyozott lélekről a féligazságok és propaganda hazugságai lepattannak. A kérdés az, hogy mi tette Közép- és Kelet-Európa népeit egyensúlyozatlanná.
Minden szál a politikai hisztéria valamiféle fajtája felé mutat, politikai hisztériák felgöngyölítésénél pedig első feladat felfedni azokat a történeti megrázkódtatásokat, melyek ezeknek az országoknak a fejlődését s az egyensúlyát megzavarták. E megrázkódtatások a nemzetté alakulás kínos és nehéz voltából származtak Közép- és Kelet-Európában. Leírtuk, hogy Németország és Olaszország széttöredezése s a Habsburg és oszmán birodalmakmegalakulása folytán hogyan váltak el egymástól ezen a területen az állami és nemzeti határok, s hogyan vezetett ez a nyelvi nacionalizmus megszületésére és az összes itteni nemzeti keretek összezavarodására. Ez pedig azt jelentette, hogy az itt élő nemzetek számára hiányzott az, ami a nyugat-európai nemzeteknél mind a valóságban, mind a közösség tudatában olyan magától értetődően, világosan, körülhatároltan, kézzelfoghatóan megvolt: a saját nemzeti és állami keret realitása, a főváros, a gazdasági és politikai összeszokottság, az egységes társadalmi elit.”
Tehát első feladat - ahogy Bibó István ezt leirta - felfedni azokat a történeti megrázkódtatásokat, melyek ezeknek az országoknak a fejlődését s az egyensúlyát megzavarták.
Rendet kell tenni a fejekben. Mindkét országban és nemcsak a szélsőségesek fejében.
A tudományt meg hagyjuk meg a tudósoknak, mert a tudományban politikusokra nincs szükség.

1./   Ezzel együtt a középkorral, kora újkorral foglalkozó szlovák történetírás meghatározó kutatói – Richard Marsina, Vincent Sedlák, Ján Lukačka, Eva Kowalská, Anton Špiesz, Viliam Čičaj – az 1990-es években megjelent munkáikban, történeti összefoglalásokban magától értetődően szakítottak a dehungarizációs koncepcióval, vagy éppen módszeres kritikának vetették alá, és a szlovák történelmet a történeti magyar állam kontextusában tekintik egyedül értelmezhetőnek.
2./  Eric J. Hobsbawm: Etnikai identitás és nacionalizmus. 1992. – fordította: Koltai Júlia
3./A mi történelmünktől a közös történelemig - gondolatok a magyar és szlovák történelemoktatás kapcsán Lettre, 54. szám
4./MTI, 2008. augusztus 21.
5./  Bibó István: A kelet-európai kisállamok nyomorúsága. 1946


1
2
3
4
5
HAMVAS BÉLA
Paradoxon az igazságtalanságról

Részlet

Sókratés egy alkalommal azt mondta, hogy az igazságtalanságot jobb elszenvedni, mint elkövetni. Nekem az a gyanúm, hogy egyáltalában nem kívánt valami magas erkölcsi tételt megfogalmazni. Azt hiszem Sókratés a speak easy nagy elôfutára volt, s ezek szerint óvakodott az általános igényû kijelentésektôl. Jobb, ha az igazságtalanságot elszenvedem, mintha cselekszem, vagyis és más szavakkal: gyakorlatilag az ember, akivel az igazságtalanság csak történik, le nem mérhetôen kedvezôbb helyzetben van annál, mint aki az igazságtalanságot elköveti. Miért?
Önkéntelenül a világtörténet sok-sok hivatalfônökére gondolok, aki rendelkezési alapját néhány kedves emberének osztja el, és a nagy többségnek semmit sem ad. Mi történik erre? A dolog kiderül. A dolgok természete, hogy kiderülnek. A kijátszottak elkezdik gyûlölni a fônököt: természetesen. De ami történik, az ennél fontosabb. A hivatalfônök kezdi el gyûlölni mindazokat, akiknek dugsegélyt nem adott. Elkezdi gyûlölni ôket rendkívül egyszerû okból, azért mert lelkkiismerete rossz, és lelkiismerete a kijátszottak miatt rossz. Attól reszket, hogy azok a csalást meg fogják bosszulni. Elkezdi üldözni ôket. Alkalmat kerse arra, hogy megszégyenítse és megbüntesse ôket. Elkezd velük értelmetlenül komiszkodni. Mindezt azért mert nem adott nekik dugsegélyt.
Az ember könnyen azt gondolhatná, hogy a kijátszottak és megcsaltak, vagyis akikkel az igazságtalanaság esett, ökölbeszorított kézzel tûrnek és a csalót és azt, aki az igazságtalanságot elkövette, vagyis a hatalmast, gyûlölik és gyûlölik és ennel forróbb gyûlölet egyáltalán nincs. A valóságban azonban ez a gyûlölet elenyészik amellett, ahogy a hatalmas gyûlöli azt, akit megcsal és kizsákmányol. Mert az, aki az igazságtalanságot csupán elszenvedi, az semmi egybet nem tesz, csak elkeseredetten és fogcsikorgatva gyûlöl. De az, aki az igazságtalanságot elköveti, az reszketve és hunyászan és bújkálva és titokban és rossz lelkiismerettel gyûlöl.
Ezért mondja Sókratés, hogy sokkal jobb annak, aki az igazságtalanságot elszenvedi, mint annak, aki elköveti.
Amibôl aztán a következményeket mindenki szabadon és támogatás nélkül levonhatja. Százszázalékos biztonsággal meg fogja tudni állapítani, hogy elôször is a gyûlölet közösségfelbontó tény s éppen ezért szociális bûncselekmény. Ez a bûncselekmény pedig nem a kizsákmányolt és elnyomott és megcsalt ember részén van, hanem az ellenkezô részen, vagyis a kizsákmányoló és a hatalmas részén. Ez a nagyobb gyûlölô. Ez a gyûlölô rémületbôl és félelembôl és reszketve és rejtôzködve és rossz lelkiismerettel gyûlöl. Ez a szociális gonosztevô. Ô az, aki az igazságtalanságot elköveti.
Akinek hazudok, az kevésbé gyûlöl engem, mint ahogy én kénytelen vagyok gyûlölni azt, akinek hazudtam. Akit kifosztottam az kevésbé gyûlöl engem, mint ahogy én kénytelen vagyok gyûlölni azt, akit kifosztottam. Ennél természtesebb egyáltalán nincs. ha egyszer egy pincér egy forinttal megcsalt, abba a vendéglôbe nem megyek többé szívesen, mert a pincér úgy gyûlöl, hogy ott-tartózkodásomat megrontja. Már nem pincér többé, hanem szociális gonosztevô, aki szeretne megölni, hogy ne legyen miattam lekiismeretfurdalása. Akinek fôbérlôje csak egyetlen pár harisnyáját ellopta, az a legjobban teszi, ha sürgôsen más szobát keres, mert gazdájának gyûlölete életét tûrhetetlenné teszi. Vedd tudomásul, hogy aki megsértett az jobban gyûlöl, mint te gyûlölsz a sértésért. Aki irányodban rosszhiszemû volt, az örök ellenségeddé lett. Aki rágalmazott téged az bosszút fog állni rajtad, amiért rágalmazott téged. A kizsákmányoló gyáros a legszívesebben kiirtaná  munkásait, akiket állandóan kizsákmányol. A hatalmas, ha lehetne, vízözönt bocsátana országára, hogy megfojtsa azokat, akiknek hazudik, akiket megcsal, kizsákmányol és akiknek életét tönkreteszi. A közösségrombolás nem annak a részérôl történik, aki az igazságtalanságot elszenvedi, hanem annak a részérôl, aki az igazságtalanságot elköveti. [...]

A frappáns emberi bolondságok közül egyet sem tartok csodálatraméltóbbnak, mint azt a szenvedélyt amelyrôl a történelemben oly sokat olvastam, hogy emberek hatalomra éhesek és a hatalmasokat irígylik. Igazán nem tartozom azok közé, aki Caesarnak oly csodálattal adóznak. Caesar nem olvasta, vagy ha igen, nem értette Sókratést és nem tudta, hogy merô hatalomra építeni és igazságtalanságok sorozatát elkövetni, abból nem jöhet ki semmi, legfeljebb szociális bûntény. Ebbôl a szempontból teljesen Csuang-ce álláspontján vagyok, aki ismételt felszólításra sem vállalt állami hivatalt. Csuang-ce látta, hogy a hivatal elvállalása okvetlenül igazságtalanságok elkövetéséhez s ezáltal közösségromboló aktivitáshoz vezet. Csuang-ce éppen olyan okos ember volt, mint Sókratés, vagyis volt olyan okos, hogy tudta mit jelent igazságtalanságot elkövetni. Annyit jelent ez, mint gyûlölni mindazokat, akikkel szemben valaki az igazságtalanságot elköveti. Csuang-ce ismerte a mandarinokat és a hivatalnokokat és a vámosokat és adószedôket. Alig élt ember, aki ôket jobban ismerte volna. éppen ezért tudta, hogy az az indolencia és pökhendi brutalitás, ami a hatalom exponenseiben megmutatkozik, a hatalom állandó rossz lelkiismeretét és a rossz lelkiismeretbôl fakadó csillapíthatatlan gyûlöletét azok iránt, akikkel szemben igazságtalanságot követ el, bámulatos módon igazolja.
Igen, gyakran bámulni tudtam azokat az embereket, akik annyira epekednek egy kis hatalomért, akik a hatalmasokat irígylik és fôképpen azért irígylik, mert azok annyi igazságtalanságot követnek el, amennyit csak akarnak. És ha ezek az emberek aztán csak fikarcnyi hatalomhoz jutnak, tényleg azonnal hatalmaskodni kezdenek. Azt kívánják, hogy egyre több csillaguk legyen és minél büntetlenebbül minél több igazságtalanságot követhessenek el. Ezenfelül azt is hiszik, hogy ebbôl nem csak hasznuk lesz, hanem még valami nagy dolgot is csinálnak. Azt hiszik például, hogy a közösség, sôt a közösség rendje az ô tevékenységükön nyugszik. Nem veszem tôlük zokon. Csak azt teszik, amit a mandarinoktól látnak. A hibát mindössze ott követik el, hogy a dolgot nem gondolják végig és nem olvassák Sókratést. Nem értik, ha igazságtalanságot igazságtalanságra halmoznak, a rend nemcsak hogy nem áll helyre, hanem éppen ellenkezôleg a felfordulás egyre nagyobb lesz. Egyre nagyobb lesz, nem azáltal, hogy a mandarinokkal szemben egyre nô azoknak a gyûlölete, akiket kizsákmányolnak, hanem, ha tudatlanul is, de annál szükségszerûbben egyre nô és nô azoknak a gyûlölete, akik az igazsagtalanságot elkövetik. A felfordulás oka, igenis, a közösség felbomlásának, a szociális zûrzavarnak az oka a hatalmasok gyûlölete. Miért? Mert az igazságtalanság közösségromboló. [..]

Annyit azonban még szeretnék emliteni, hogy általában a bûnöket, s így az igazságtalanságokat is végeredményben naívnak tartom. Igen, ez az, amit el óhajtanék mondani, hogy a bûnök milyen elképzelhetetlenül naívak, sôt ostobák, sôt még enneél is több, a bûnök valósággal tévcselekmények, amelyeket mi mindnyájan merô értetlenségbôl, mondjuk kellô morálsi gyermekszoba híján, fejletelen és kóros szocialitás következtében követünk el. A bûn abból indul ki, hogy az ember a bûn révén valamely valóságos elônyhöz jut. Micsoda idiotizmus! A szociális bûn abból indul ki, hogy az ember hatalmi elônyhöz jut. Micsoda éretlenség! Mert a bûnt elkövetô ugyanakkor nem látja, hogy minden bûn, s így a szociális bûn is, elsô következményében és azonnal izolál. A bûn az embert a másik embertôl eltávolítja, éspedig mint Sókratés halhatatlan megjegyzése alapján felállított paradoxonomban kifejtettem, nem az elnyomott részérôl, hanem annak a részérôl, aki az igazságtalanságot elkövette.
A szociális hazugság erre kiválóan jó példa. A vezírrôl tudjuk, hogy jó vagy rosszhiszemûsége pontosan lemérhetô azon, hogy mennyit hazudik. Azt vettem észre, hogy a történet folyamán a vezírek hatalmukat kivétel nélkül a közérdekbôl való hazugság követelményére építették fel. Lehet-e közérdekbôl hazudni? Hogyne lehetne? Mindössze azonban rettenetesen buta. Éppen ezért nem ajánlatos. Nem is célravezetô. nemhogy nem intelligens, hanem puerilis és azért nem is praktikus. A magam részérôl a közérdekbôl való hazugság módszerét, mint minden szociális és egyéb igazságtalanságot olyan éretlen kamaszságnak tartom, amely tetének következményeivel nincs tisztában. Aki közérdekbôl hazudik, az tulajdonképpen ellene dolgozik a köznek. Ellene dolgozik azért, mert a hazugság bûn, a bûn izolál, az izoláció kiszakít a közösségbôl és a közösséget destruálja. A közérdekbôl való hazugság defetizmus. Tiszta merô szociális bûntény.
Ezért azt hiszem, nem vagyok hajlandó engedni sem Sókratés megjegyzéseibôl, sem paradoxonom egyetlen következményébôl sem. A bûn eredménye a rossz lelkiismeret, ez a többi embertôl elszakít, a szocialitásból kizár és szomorú, bemocskolt, önmagával vívódó, neurotikus magányossá tesz, aki szociálisan használhatatlan, sôt aki úgy jár itt közöttünk, mint bûnökkel fertôzött baktériumtenyészhely és mindenkit, akivel csak szóban vagy írásban érintkezik, inficiál.
A vezír persze olyan éretlen kamasz, hogy azt hiszi, a baj okai azok, akikkel szemben igazságtalanságot követett el. Tudja, hogy izolálva van, de nem veszi észre, hogy saját maga volt az, aki magát a közösségbôl kizárta. Elkezd taktikázni, gyûlölködni, intrikálni, erôszakoskodni. Elkezdi gyúrni magában a vezírek örökös monológját: Ó, hogy gyûlölöm ôket! Mit tegyek, hogy elkerüljem velük szemben az erôszakot? Mit tegyek, hogy ne alkalmazzak velük szemben iszonyú terrort? Meg kell ölnöm ôket! Ki kell irtanom ôket!
Amennyire világtörténeti ismereteim megengedik, meg kell állapítanom, hogy a vezír végül tényleg meg is öli és kírtja azokat, akik ellen igazságtalanságot követett el.Felbontja a közösséget, destruálja a népet, szétrombolja a szocialitást. Ezért mondtam, hogy a bûn tulajdonképpen naivitás.  […]

Sohasem téveszteném szem elôl, hogy az embernyúzás hatalmas technikáját nem az elnyomottak fejlesztették ki, hanem az elnyomók, vagyis nem azok, akik az igazságtalanságot elszenvedték, hanem azok, akik elkövették. Ha részemrôl ez a dolog feltevésszerû is, azt hiszem védhetônek látszik. Én ugyanis azt a hipotézist, amely azt bizonyítaná, hogy a nürnbergi menyasszonyt az elnyomottak találták ki, már csupán lélektani szempontból is tarthatatlannak ítélném. A társadalmi bonyodalmakat nem a nyúzottak, hanem az embernyúzók gyûlölködése és rettegése és rossz lelkiismerete keltette. A nyúzók és nyúzottak gyûlölete, mint paradoxonomban kifejteni óhajtottam, fordított arányban áll, a nagyobb gyûlölô nem a megbántott, hanem az, aki bánt.
1886-1928
Kattints, a kép nagyítható.
MIÉRT?

Ablakomban, szürke esten,
Üldögélek, semmi kedvem,
Munka nélkül, tétlenül
Sok, sok percem elrepül.

Porbelepte, satnya ágra,
Szirmasíró, bús virágra
Nézek némán, hidegen,
Árva sorsuk mit nekem!

Lelkem üres, puszta, fásult,
És a perc mindegyre száguld,
Míg egy sápadt alkonyon
Itt kell hagyni ablakom...

S a halál szól irgalommal:
"Ne vesződj már szívbajoddal,
Jégkezemmel szeliden
Megsimítom, s elpihen."

Akkor vadul felsikoltok:
Nem akarok lenni boldog,
Élni, élni, akarok!
Miért? balga, bús titok!

  v
OLYKOR ÉJJEL...

Olykor éjjel... szívem hogy zakatol!
Az ágyon ujjam tévedezve jár,
S nagyon közel, mellettem valahol
Halkan megkoccan a vizespohár...
S nem tudom, hol vagyok... akadozón
Rémlik elém az elmúlt, messzi est,
S az ujjam a fagyos márványlapon
Reszketve egy gyújtót keres...

Áldott a fény, mely sercegőn, fakón
Ilyenkor gyűrt párnám mellett kigyúl,
S a kedves, vén tapétát a falon
Megcsillantja, s bús orcámhoz simul!
Jól esik látnom: csendesen pihen
Minden bútor és békén feketül,
S az iszonyú és néma semmiben
Föllélegzem: nem vagyok egyedül...

Kabátom összegyűrve lóg szögén,
A rózsa rajta hervadóra vált,
S egy percre, a klublépcső szőnyegén,
Látom a rózsaáruló leányt:
A lámpák közt mily búsan oson át,
Apró teste mily zsenge s mily hajolt...
Látom álmos és szelíd mosolyát...
Szegénynek festett arca volt...

Csönd... vén poétám könyvét fölveszem,
Hová este dobtam, a szék alól,
S míg lankadtan lapozgat a kezem,
Zörgő lap s agg rím álomba dalol.
Félfüllel hallom, s halkan nevetem:
Künn egy papucs mily furcsán csoszog el,
S puha Nirvánám, csöndes fekhelyem
Altatón, hűsen átölel...

     v

A MUHI-PUSZTÁN

A kékselyem mezőn itt állt az éji őrszem,
Feszült, csontos kezében ezüst-pengéjü szerszám,
Fakón csillant a hold, mint egy meredt, bús tört szem
A tikkadt sóhajú ég szederjes, szürke arcán...

S amíg csöndben pihent a zsúfolt nagy szekérvár,
S közbül rakott tüzek nyers, sárga füstje szállott,
Vasszínü keselyűkkel megtelt a néma tér már,
S várták a vijjogók a véres napvilágot...

A bús, halvány király virrasztott bőrös ágyán,
És nézte: függönyén hány kék, vonagló árny van.
Bolyhos lepkék libegtek az ezüst mécs rőt lángján,
S egy vak szú fúrt sebet az ében sátorfában...

A barna erdők mélyén már jött a bősz tatárhad,
Hörgő avar között kúszott meggörbült testtel,
Mint vérivásra kelt, csíkos bőrű, szikár vad,
S Batu keskeny szemében zöldes láng sercegett fel...

Aztán omlott az ős vér, mint drága, barna ó-bor,
S a hantot nyögve túrta az összefojtott jó had,
Futott szegény király, az immár koldus, kóbor,
S félévig szűlt hullát az ájult, sápadt Sajó-hab...

Most borzong puha éj itt, mint fekete hattyútoll,
És míg gyors gőzösünk futó fénye világol,
Ébred egy szőke apród, s egy ósdi nótát dúdol
Szép barna paripás, jó barna daliákról...

     v
A VÉN LIGETBEN

A vén ligetben jártunk mi ketten,
Aludt a tölgy, a hárs, a nyár;
Hozzám simult félőn, ijedten,
S éreztem: nem a régi már.
Sebten suhantunk, halk volt a hangunk,
S csendes volt a szivünk nagyon,
És mégis csókba forrt az ajkunk
Azon a sápadt alkonyon.

Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrve
Lehullott egy csöpp csipke-rom,
Fehéren és halkan röpült le,
Akár egy elhervadt szirom.
Szeme rámnézett kérdőn, búsan:
(Nincs búsabb szem, mint aki kérd)
Ily szomorúan, ily koldúsan
Mért hívtuk egymást ide? mért?

S mondta, hogy késő már az éj, s ő
Megy... mennie kell... s elfutott.
Hallottam haló zaját a lépcsőn,
S nem tudom, meddig álltam ott.
Aztán... le s fel jártam a parkban,
Mint aki valakire vár.
Gázolt a sarkam síró avarban,
S aludt a tölgy, a hárs, a nyár...

    v
A PARKBAN

Halk hangon sírdogálnak a szelek,
Mint eltévedt és meghökkent fiúcskák,
Fakó aranyvonal a holdszelet,
S átlépte már a hervadt hegyek csúcsát
A sápadt hajnal, s halkan közeleg.

Megcsobbanó, híg sárban gázolok,
S az őszi kertben messzenézni félek,
Elhervadt ajkam csendesen zokog,
S érzem édes ízét tört, sűrü vérnek;
Az ágakon gyászlobogó lobog.

Egyszerre édes, lázas képeket
Látok kialvó szemmel, késő vággyal,
Hallok szelíd, lágy menüetteket,
S halk, surranó, selyembevont bokákkal
Az Élet a bús fák közt ellebeg...

    v
Pacsika Emília: Az öreg szőlőprés álma
HAJNALI SZERENÁD

Virrad. Szürkül a város renyhe piszka,
De túl, az enyhe, tiszta messzeségben
Új rajzlapját kifeszíti az égen
A hajnal, a nagy impresszionista.
Ezüst ónnal szeszélyes felhőt rajzol,
És álmodozva pingál enyhekéket,
S ragyogva tűzi az isteni képet
Az űrbe a hold, nagy rajzszög, aranyból.

A sötétség, az éji, rút csuha,
Lebomlik a fák törzsén nesztelen,
S borzong a jó hüvösben meztelen
Az erdő, az örök buja csuda:
Most, mielőtt pompás testét kitárja
Mindenkinek, nyújtózik hallgatag,
S várja, hogy a vén, dús kéjenc, a Nap
Aranyfésűt tűzzön nagy, zöld hajába.

De itt, a szűk utcák közé bezárva
A szürke hajnal szennyes és sivár,
Nagy, sárga szirmát elhullatta már
A lenge gázláng, az éj bús virága.
Itt-ott mered csak, s furcsán, betegen
Lobog a kétes és nehéz homályba
Egy-két borús fa, mint fakózöld fáklya,
Mely vakon leng a siket tereken.

Annuska, alszol? bús utcák során
A bús hajnalban járok egyedül,
S hogy vígasztaljon, halkan hegedül
Fantáziám, a magános cigány:
Erdőkkel, éggel, ajkad mosolyával
Hangfogózza dalát, míg ballagok,
Jó volna most megállni ablakod
Alatt egy édes, fájó szerenáddal.

A szívem adnám oda hegedűnek,
A szívem, melyből bú és vágy zokog,
Lopjon szivedbe enyhe bánatot
És kósza vágyat, mely árván röpülget,
Hogy szűz álmodban, halkan, édesen,
Nem is sejtve, hogy könny az, amit ejtesz,
Álmodban, mit reggelre elfelejtesz,
Sirasd el az én züllött életem.

    v

AQUINCUMI KORCSMÁBAN

Vén sváb, csapláros úr, adj hűvös, méla bort,
Mint künn az esti lég, mely bánatokkal ordas,
Most asztalomra vén, nehéz kupákat hordass,
Hadd űlök csöndesen magányos úri tort!

Ülj mellém és kocints, apró germán szemed
Mélyén a kék ravaszság szelíden hunyjon el,
Ős testvér, méla sváb, - nem érzed? - sírni kell!
Aquincum sok köve, nézd, minket is temet!

Kocints, igyunk! - kire? - kocints a régi, holt
Leányra, akit itt a langyos, régi fürdőn
Szelíd hullám ölelt, s a fénylő, sárga fürtön
Hanyatló Róma bús napfénye haldokolt.

Ó, más táj van-e még, ahol így tud a rest
Aranynap haldokolni, s hanyatlani dicsőség?
Tudod-e, mennyi nép vidám és hetyke ősét
Ölelte komoran az aquincumi est?

Kocints közülük egyre, egy barna, halk lovasra:
Megállt az esti marton, nézte a vérző fákat,
S nem tudta mért: szivére reálehelt a bánat,
Mint az alkonyi párák a mellén fénylő vasra.

Körül sátorkupok keltek a köveken,
Nagy, lomha buborékok a népvándorlás árján -
Elpattantak azóta, nyomtalanul és árván,
S az a setét lovas tán ősöm volt nekem...

Kocints, vén sváb! - ragyog az aquincumi este,
Hanyatló napba néz hanyatló nép fia,
Igyunk, örök sor ez, örök komédia,
Új hajnal víg tüzét frissebb fajzat keresse...

Kocints... a bús kupát hajtsuk fel még vigan,
Igyunk az idegen, jövendő, messzi lányra,
Ki majd itt dől le nászra, és annyi dőre, árva
Nép sírján gondtalan, boldog sarjat fogan...

     v

KÖRÚTI HAJNAL

Vak volt a hajnal, szennyes, szürke. Még
Üveges szemmel aludtak a boltok,
S lomhán söpörtek a vad kővidék
Felvert porában az álmos vicék,
Mint lassú dsinnek, rosszkedvű koboldok.

Egyszerre két tűzfal között kigyúlt
A keleti ég váratlan zsarátja:
Minden üvegre száz napocska hullt,
S az aszfalt szennyén szerteszét gurult
A Végtelen Fény milliom karátja.

Bűvölten állt az utca. Egy sovány
Akác részegen szítta be a drága
Napfényt, és zöld kontyában tétován
Rezdült meg csüggeteg és halovány
Tavaszi kincse: egy-két fürt virága.

A Fénynek földi hang még nem felelt,
Csak a szinek víg pacsirtái zengtek:
Egy kirakatban lila dalra kelt
Egy nyakkendő; de aztán tompa, telt
Hangon a harangok is felmerengtek.

Bús gyársziréna búgott, majd kopott
Sínjén villamos jajdult ki a térre:
Nappal lett, indult a józan robot,
S már nem látták, a Nap még mint dobott
Arany csókot egy munkáslány kezére...

    v
LÉLEKTŐL LÉLEKIG

Állok az ablak mellett éjszaka,
S a mérhetetlen messzeségen át
Szemembe gyűjtöm össze egy szelíd
Távol csillag remegő sugarát.

Billió mérföldekről jött e fény,
Jött a jeges, fekete és kopár
Terek sötétjén lankadatlanul,
S ki tudja, mennyi ezredéve már.

Egy égi üzenet, mely végre most
Hozzám talált, s szememben célhoz ért,
S boldogan hal meg, amíg rácsukom
Fáradt pillám koporsófödelét.

Tanultam én, hogy általszűrve a
Tudósok finom kristályműszerén,
Bús földünkkel s bús testemmel rokon
Elemekről ád hírt az égi fény.

Magamba zárom, véremmé iszom,
És csöndben és tűnődve figyelem,
Mily ős bút zokog a vérnek a fény,
Földnek az ég, elemnek az elem?

Tán fáj a csillagoknak a magány,
A térbe szétszórt milljom árvaság?
S hogy össze nem találunk már soha
A jégen, éjen s messziségen át?

Ó, csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy,
Mint egymástól itt a földi szivek!
A Sziriusz van tőlem távolabb
Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg?

Ó, jaj, barátság, és jaj, szerelem!
Ó, jaj, az út lélektől lélekig!
Küldözzük a szem csüggedt sugarát,
S köztünk a roppant, jeges űr lakik!

    v

Kattints, a kép nagyítható.
Pacsika Emília: Borászok hieroglifája
ÁLARCOSAN

Hát rossz vagyok? szótlan? borús? hideg?
Bocsáss meg érte. Hisz ha tudnám,
A világ minden fényét s melegét
Szórva adnám.

Kastélyokat. Pálmákat. Táncokat.
Ibolyákkal a téli Riviérát.
Vagy legalább egy-egy dús, összebújt,
Boldog órát.

De most oly nehéz. Most egy sugarat
Se tudok hazudni, se lopni.
Vergődő és fénytelen harcokon
El kell kopni.

Az Antikrisztus napjai ezek,
Csillog a világ szörnyű arany-szennye.
Röhögő senkik, balkörmű gazok
Szállnak mennybe.

S én lent vergődöm, és nem tudja más,
Hogy csöndem éjén milyen jajok égnek.
De légy türelmes. Jön még ideje
Szebb zenéknek.

Csak légy türelmes. Maradj, míg lehet,
Váró révem, virágos menedékem.
Most álarc van rajtam, zord és hideg,
De letépem,

Vagy szelíden, míg elfutja a könny,
Öledbe hajló arcomról lemállik,
S te ringatsz, ringatsz jó térdeiden
Mindhalálig.

    v


Szerkesztő: Aszalós Sándor
Szerkesztő: Kaskötő István
Isten állatkertje
Környezetismeret

Nagy az Isten állatkertje. De nem eléggé. Mert most még bővíteni is akarják. Bemondta a tévé. Hozni akarnak a Városligetbe új, egzotikus állatokat. Azt nem mondta a tévé, hogy milyeneket. De én el tudom képzelni. Lila sasokat meg zöld majmokat például. Ezek nagyon ritkák. Annyira, hogy elő sem fordulnak. Ezért védettek.
Szerintem ebből még nagy cirkusz lesz. Mert ott van útban a Fővárosi Nagycirkusz. Meg a Vidámpark is.

Karcagi László
Népszabadság
November 15.
Elég volt az önáltató rendezvényekből!

Előadássorozatot hirdetnek a kirekesztésről a Páva utcai Holokauszt központban. Több neves ember mondja majd el a magáét - köztük általam is igen becsült kiválóságok Lévai Katalintól Vitányi Ivánig. De eszembe’ sincs elmenni. Eleve unom. Túl sok ilyen gondolatsort olvastam már (vagy írtam). Nincs „kirekesztő” a világon, akire hatottak volna a mi önáltató rendezvényeink. 
Az eufemisztikusan kirekesztőnek becézett vadság immár vérbőn náci nálunk is. Mint az oroszoknál s egyebütt. Az iskolai s egyéb erőszak, a diák- és hajléktalan-gyilkosságok, a tanárverések, lincselések, Molotov-koktélok, csőbombák, vad firkák, elvakult, őrjöngő honlapok ellen mi, rémült humanisták hiába borulunk egymás nyakába -
            



Bodor Pál
Klubháló
Október 31.
MOLNÁR-C. PÁL MŰTEREM-MÚZEUM

"Kilátás egy budai ablakból citromokkal"
2008. november 21.-én, pénteken 17.00-kor nyílik meg
PAIZS GOEBEL JENŐ
kiállítása.
A tárlat 2009.február 7.-ig lesz megtekinthető.

1118 Budapest Ménesi u 65
  www.mcpmuzeum.hu       info@mcpmuzeum.
tel.: 30/201-1073


PAIZS GOEBEL JENŐ

Magyar, szlovák, két rossz barát

Naná, hogy már a cím sem igaz. Mint ahogy ebben a történetben semmi sem az. Legalábbis, jó lenne hinni, hogy csak álmodjuk az egészet. Még annyit mondanék előjáróban, hogy hülyék mindenütt vannak. Agyatlan arcú, ostoba bunkók éppúgy, mint jól képzett, előre megfontolt szándékkal működő gonosztevők.
A hülyeség nem ismer határokat. Határtalan, régi, mozgalmi kifejezéssel: internacionalista. A hülyeségnek nincs nemzetisége, hazája, nyelve, vallása, világnézete. Minden országban vannak hülyék, és mindenhol találni normálisakat.

Föld S. Péter
Klubháló
November 11
MEGJELENT
Kamarás Klára
Álmok útján
Gyüjteményes kötet.
Polgár András
Hüje zsiráf
című regénye.
Bövebb információért
kattints a képre.

v
Baranyi Ferenc
Örök Barátaim
...hátha valaki nem olvasta.
A gyújtogatók ellen

Lángolnak a magyarországi romák házai, rasszista rohamosztagosok vonulnak át a cigány alvég sikátorain, támadják a szlovákiai magyarok alkotmányos jogait, szélsőjobboldali magyar futballhuligánok provokálnak Szlovákiában irredenta jelképekkel, brutálisan ütlegeli őket a sovén szlovák rendőrség, szlovák zászlót égetnek nyilasok Budapesten, a magyarországi szlovák kisebbséget fenyegetik számos községben, egyetért a magyarellenes rendőri túlkapásokkal a Szlovák Köztársaság elnöke, letagadja a magyarországi szlovákok jogainak megsértését a Magyar Köztársaság elnöke, a magyarokat gyalázzák a szlovák kormánypártok, cigányellenes uszításban, antiszemitizmusban kéjeleg a magyar országos médiák egy része, tombol a rasszizmus és a sovinizmus nálunk és szomszédságunkban.
Tamás Gáspár Miklós
Hetek
November 5.
A háttérzene itt indítható
és leállítható.
A háttérzene:
SMETANA: MOLDVA
Concert Arts Symphony Orchestra
Eric Leinsdorf vezényel.